Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


G kezdőbetűs lófajták

2010.04.10

Gypsy vanner

Kép Ez a jellegzetes külsejű, változatos színekben pompázó fajta (ejtsd dzsipszi vennör) nem csak megjelenésével képes levenni az embert a lábáról. Kedves szelídsége miatt sokak szívébe lopta már be magát: társaságkedvelő, gyerekszerető; gyakran emlegetik a „lovak golden retrievereként”. Szemkápráztató színekben fordul elő: létezik feketetarka, pejtarka, de három- és egyszínű változatban is fellelhető. A legfeltűnőbbé azonban mégis inkább hosszú, patára omló bokaszőrzete és dús sörénye, farka teszi. A fajta az Anglia, Írország területén élő roma közösségek kocsi elé fogott lovaiból alakult ki alig 50 éve (az elnevezésben szereplő vanner szó jelentése is kocsi, szekér). Ezeknek az embereknek nagy teherbírású, szívós, igénytelen lovakra volt szükségük, amelyek a szabad ég alatt is képesek átvészelni a telet, és azzal az ennivalóval is beérik, amit a környezetükben, az út mentén, árokparton találnak. Igáslóról van tehát szó, de termete sokkal kisebb és alakja, feje is finomabb, mint a hidegvérű lovaké általában. A fajta kialakulásában a shire, a clydesdale, a fríz és a dales póni vett részt.

Gotlandi póni

A gotlandi Svédország egyetlen őshonos pónifajtája. (Az ölandi, amely a gotlandi közeli rokona volt, s a szomszédos szigeten élt, a 20. század elején halt ki.) Nevét származási helyéről, a Svédország partjaitól délkeletre fekvő Gotland szigetéről kapta. Emberemlékezet óta éltek itt pónik, de azt nem lehet tudni, hogyan kerültek a szigetre. Egy kőkori település feltárásakor olyan leletek kerültek elő, amelyek azt bizonyítják, hogy már abban az időben megkezdődött a lovak háziasítása. A gotlandi póni a feltételezések szerint – sok más európai fajtához hasonlóan – a tarpán leszármazottja. Ezek az állatok sokáig teljesen vadon élhettek; mára már csak egyetlen félvad ménesük létezik a sziget Lojsta nevű mocsaras vidékén, ahol a 2,5 km²-nyi területen egész évben szabadon kóborolhatnak. Első írásos említése a 13. századból származik. Egészen az 1800-as évek elejéig a sziget egészén fellelhetők voltak, főként a szárazföld belsejében lévő nagyobb erdőségeket kedvelték. A 19. század közepétől azonban tömegesen fogták be őket és adták el külföldre, elsősorban Angliába és Belgiumba, ahol a szénbányákban dolgoztak velük. Megkezdődött a területek felparcellázása, így rohamosan csökkent az élőhelyük. Az erdőket kivágták, a földterületeket elkerítették, s mivel gyakran lelegelték és letaposták a vetést, ezzel kárt okozva a gazdáknak, üldözni kezdték őket. A 20. század elejére mindössze 150 póni maradt a szigeten. Ekkor már a helyi gazdaszövetségek és lótenyésztők lépéseket tettek a fajta megmentésére, de az első világháború alatt az élelmiszerhiány miatt, a nagy éhínségek közepette a lakosok vadászni kezdték, és emiatt tovább csökkent az egyedszámuk. A fajta a kihalás szélére került. 1943-ban alapították a törzskönyvét. A fajta feljavítására welsh póni ménekkel (Reber General és Criban Daniel volt a nevük) fedeztették a kancákat. A fajta helyi elnevezése „russ”, de gyakran hívják őket „skogsbaggarnak” is, ami annyit tesz, hogy erdei kos. A gotlandi póni nagyon tanulékony, könnyen idomítható fajta. Előszeretettel használják őket a lovardákban, ahol gyerekeket, de könnyű felnőtteket lovagoltatnak rajtuk. Mindenféle színben előfordul, a legkedveltebb azonban a pej és a fekete. Marmagassága 110–130 cm.